Ballagási ajándéknak szántam. A lányomnak. Felejthetetlen és életre szóló élményt akartam Neki adni mindazért, amivel egészen kiskora óta elkápráztat engem. Azzal a hittel, kitartással és hatalmas erővel amivel éli nem mindig könnyű mindennapjait.
Nos...valóban felejthetetlen 5 nap volt! És nemcsak Neki...!
Miután megtudtam a programot, hogy az 5 nap során hová juthat el, és az utolsó napra egy egész napos Disneyland-látogatás volt az úticél, így egy percig sem volt kérdés, hogy én is vele tartok...
Készülődtünk, már hetekkel-hónapokkal előtte nézegettük a jó kis párizsi fotókat, a programban szereplő helyeket. Aztán eljött a nagy nap, mikor is elindultunk.
Éjszaka volt. Meleg nyári éjszaka. Csillagos égbolttal, várakozástól csillogó szemekkel teli éjszaka. Csomagok...rokonok...búcsúzkodás...
Mi ketten álltunk ott. Akitől kellett, már elbúcsúztunk. Megszoktuk már...mi mindig ketten vagyunk.
Az indulás pillanatában nem is tudom mitől volt nehezebb a szívem. Talán a hívogató és ismeretlen messzi távol vagy a biztos itthoni légkör -mint egyfajta védőburok- elhagyása jelentett nagyobb aggodalmat szívemnek...tényleg nem tudom. Mindenesetre néhány ismerős arcon kívül egy teljesen ismeretlen társaságba csöppentünk. Az éjszaka viszonylag hamar eltelt. Mindenki pihent. Miután felvirradt -útban első napi célunk, Strasbourg felé-, ébredezni kezdett a társaság, és elkezdtük szemügyre venni egymást. Néhány óvatos, udvarias mondat, néhány barátkozó gesztus közepette kezdtünk ismerkedni életünk elkövetkező 5 napjának részeseivel. És ekkor jött a csoda! Az, ami az életemet egyik pillanatról a másikra írta át. A barátkozó és udvarias tekintetek és mosolyok között volt egy, amelyik egy szempillantás alatt elvarázsolt. Összeakadt tekintetünk úgy fonódott egymásba, mintha liánok kusza szövedéke lenne. Elvarázsolt, mintha valami Jóságos Tündér varázsporral hintette volna be felettünk az eget...
...
...hát így történt, hogy Párizs örök szerelemmé lett...beleégett a szívembe, a lelkembe...
